03. A jövőnk közös árnyalata

Üdvözletem drágák!

Hűha, kissé elnapolódott az új fejezet megjövetele. Ezért bocsánatot kérek, de cserébe egy szép hosszú, és izgi fejezetet kaptok. A részről csak annyit, hogy kezdenek beindulni az események a menyasszony és vőlegény részt vesz első kalandján, sőt az első apró kis veszekedés is színre lép. Nincs más dolgotok mint elolvasni a fejezetet, és a végén írni egy velős megjegyzést. Köszönöm azoknak akik végig követték az eddigi részeket, örülök hogy mellettem vagytok, és támogattok! 

Love you all, Isolde

A jövőnk közös árnyalata

Heartford, Ireland

Helena Westwood

Ha valaki egy héttel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy meg fogok itt őrülni, nyílván az illető arcába röhögtem volna. Most? Per pillanat a térdei elé hullva könyörögnék, hogy mentsen meg. Teljesen összezavarodva igyekeztem elhagyni a padlást, még arra a pár másodperce sem álltam, meg hogy felvegyem a cipőmet. Csak úgy, siettemben kaptam magamra, s amikor már jó messzire kerültem a déli toronytól, csak akkor lassítottam le. Bevallom vegyes érzelmek garmadája rohanta meg szívemet és elmémet is egyaránt. Mind a kettő szabadságra kívánkozott menni, ugyanis túl sok kérdés csáklyázta meg az agyamat jelképező csatahajót. Nem bírtam velük. Minden amit akartam, csak annyi volt, hogy megfeledkezzem a vihar-kék szempárról. Na meg a nagy és durva kezekről, amik olyan védelmezően kaptak utánam, és csúsztak derekam köré. Szellemként suhantam keresztül a kanyargós folyosókon, nem gondolva arra, hogy talán elveszhetek a hatalmas kastély falain belül. Mostanra már nem tartottam egyáltalán jó ötletnek a felfedező túrámat, és csak szidni tudtam magamat azért, mert nem maradtam ott a szobában. Ez a bunkó Tristan megint csak felidegesített, de most ráadásként még össze is zavart. Egy valamit megtanultam ott a tetőn. Ez a srác veszettül nehéz eset. Fogalmam sincs hogyan, de végül valahogy a szobám ajtaja előtt találtam magamat. Az ide utamat jótékony homály fedte, csak arra emlékeztem, hogy űzött vadként csörtettem keresztül az egész iskolán.

Hálát rebegve az isteneknek, kezemet a kilincsre csúsztattam és benyitottam a szobába. Meglepődve tapasztaltam, hogy valaki tartózkodik odabent ugyanis egy szőke hajú lány pattant fel az ágyról amint meghallotta az ajtó nyikorgását. Beljebb léptem, aztán becsuktam a szobaajtót, majd kissé szégyenlősen emeltem tekintetemet leendő szobatársamra. 

- Szia Helena, örülök hogy megismerhetlek. Az én nevem Victorie. – kezdte a bemutatkozást, mert szemmel láthatóan én túlságosan is zavarban voltam. Kedves gesztus volt ez tőle, főleg hogy külsőre úgy nézett ki, mint a legtöbb tini film gonosz főszereplőnője. Szőke hosszú haja, akár egy sampon reklámba is beleillet volna, kékes-szürke szemei pedig irigylésre méltóan jól mutattak mandulavágású szemgödrében. Tökéletes magassággal, és alakkal rendelkezett, s ne feledkezzünk meg a divathoz való érzékéről sem. Amint végig néztem rajta tudtam, hogy minden egyes ruhadarab, amit visel méregdrága, és mindet nagy gonddal válogatta össze. Na és ott van még a neve is, ami már alapból magában rejti a győztes szót. Első benyomásra tehát, egy üresfejű számító libának tűnt. De ahogy jobban elmerültem a kedves tekintetben, és a nyílt mosolyban rájöttem, hogy valóban nyílt és barátságos. Mindenféle hátsószándék nélkül.

 - Örvendek a találkozásnak. – köszöntem illedelmesen, és beljebb lépdeltem a szobába. Victorie kicsit összeráncolta szemöldökét csapzott kinézetem láttán, de hamar meg is feledkezett róla amint bőröndjeimre siklott a tekintete. 

- Abban mind ruha van? – kérdezte rácsodálkozva, s látni lehetett a rajongást a szemében.

 – Bocsáss meg, de egyszerűen odavagyok a divatért, és minden ezzel kapcsolatos dologért. Ha nem csal a szemem.. – itt egy pillanatra megállt és az öltözékemre mutatott. – te is szereted megválogatni, hogy mit veszel fel. – boldogan tapsolt egyet a levegőben, mint egy nyomatékosítva a következő mondatát. – Máris van bennünk egy közös dolog!

 A lány viselkedése segített abban, hogy kezdeti félénkségemet elhessegessem, és már őszinte mosollyal az arcomon léptem a csomagjaimhoz. Felemeltem a legnagyobb bőröndöt és nehézkesen az ágyra raktam. 

- Jó megállapítás. – bólintottam helyeslően miközben a cipzárért nyúltam. – Én is szeretem a divatot, na meg a csini ruhákat. Nyugodtan nézegesd meg őket. – ajánlottam fel rögtön, amint kinyitottam a csomagot. Minden ruhadarab gondosan elrendezve és összehajtogatva feküdt a helyén, még anyuval együtt helyeztük el őket a bőröndben. Victorie odalépett az ágyamhoz és mosolyogva helyet foglalt a matracon. Úgy nézett a ruháimra mintha a mennyország kapuját figyelné a messzi távolból. Először csak végigfuttatta tekintetét a drága holmikon, aztán óvatosan kivett egyet és kihajtogatva maga elé tartotta.

 - Ez gyönyörű. Honnan van? Még soha nem láttam ilyesmit. – kérdezte le sem véve tekintetét a kék szatén blúzról. Nem akartam elmondani, hogy anya tervezte, akit mindenki csak Lana L néven ismer a szakmában. Az utóbbi időben nagy népszerűségnek örvend a márkája, s főleg a pénzesebb körökben hódít. Ha Victorie tudná, hogy ő az édesanyám, talán a továbbiakban csak az ingyen cuccokért lógna velem. 

 - Öhm..apa hozta Párizsból. – hazudtam inkább, mire a lány csak vállat vont és már nyúlt is a következő ruha után… Néhány órával később Vic-el már felszabadultan beszélgettünk, úgy mintha ősidők óta barátok lennénk. Persze fontosabb témákat még nem érintettünk, de egyre jobban kezdtem megismerni, és nagyon is szimpatikus volt. Micsoda mázli, hogy nem valami hárpiát fogtam ki szobatársként. Kiderült, hogy van két öccse, akik ikrek, és a szülei egy étteremlánc tulajdonosai, amely hamarosan Nyugatra is továbbterjeszkedik. Továbbá divattervező szeretne lenni, és amolyan népszerű lánynak számít itt a Crosgave-ben. Ezt abból szűrtem le, hogy elmondta, ő a diákbizottság elnöke, egymást követő két évben is megválasztották bálkirálynőnek, és több fiú verseng a kegyeiért, mint nekem eddigi életem során együttvéve. 

- Szóval eljegyeztek. - állapította meg félig vidám, félig bánatos hangon miközben a kezemen virító gyémántot szemlélte.

– Úgy hallottam, hogy Dorian Connolly kifejezetten jóképű férfi. A legtöbben görög istenekhez, de legalábbis egy Armani modellhez hasonlítják. – folytatta gondolatmenetét, majd elengedte a kezemet és kíváncsiskodva kémelte arckifejezésemet. Mocorogtam egyet az ágyon ülve, arrébb tolva néhány ruhát, ami útban volt, majd visszabámultam Victorie-ra. Végül is így belegondolva Dorian valóban jóképű. Az a komoly mégis kisfiús arc, na meg a csokoládé-barna szemek, amelyekben az ember legszívesebben megmártózna.. Persze a jelleme hűvös, rendkívül távolságtartó és mindenképpen üzleties, mégis volt benne valami már az első találkozásunkkor, ami nem hagyott nyugodni. Mintha több lenne benne, én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy tudni akarom milyen is igazából.

 - Ami azt illeti, valóban jól néz ki. Sőt mi több. Tipikusan kékvérű a külseje, de nem azon a nagyzolós módon. Inkább a hűvös eleganciát képviseli, s képes elérni, hogy az összes női láb megremegjen a közelében. – tűnődtem el visszaidézve utolsó találkozásunkat.

 – Az egészben azonban az a legfurcsább hogy soha nem fejez ki semmiféle érzelmet az arca. Olyan, mint egy.. – kerestem a megfelelő szót, s Vic rögtön a segítségemre sietett. 

-…szobor? – kérdezte, mire mosolyogva bólintottam egyet. 

– Ha jól látom, mindezek ellenére tetszik neked. Bár azért én nem feledkeznék meg a mostohatestvérről sem. Tristan tipikusan azok közé a srácok közé tartozik, akik mindenkinek az esetei. Persze van, hogy kifejezetten bunkó, és eléggé zárkózott.. Tudod ő inkább csak az a nézni való fajta. – töprengett hangosan, s ezzel sikerült visszaidéznie a nem is olyan régi emlékeimet Róla. Volt igazság abban amit Victorie mondott, bár én nem nevezném Tristant zárkózottnak. Ő egyszerűen csak egy tapló. Egy jóképű, vonzó és a fejből kiverhetetlen tapintatlan tuskó. A további kérdésektől, és Tristan jellemének ecsetelésétől egy halk kopogás mentett meg. Az ajtó irányába sandítottam, majd Vic kérdő tekintetére, amely elárulta nekem, hogy ő nem várt vendéget, csakúgy ahogy én sem. Mivel ő lakott itt több ideje a helyemen maradtam, és végignéztem amint feláll, majd az ajtóhoz sétál. Mielőtt kezét a kilincsre tette volna, gyorsan megigazította amúgy is tökéletes frizuráját, és a tükörben ellenőrizte, hogy nem kenődött e el a sminkje. Az ismeretlen ezúttal már hangosabban és sürgetőbben dörömbölt, s Victorie végre teljesítette a feladatát. Kinyitotta az ajtót. A folyosón egy barna hajú, kissé alacsony lány ácsorgott, kezében egy nagy csomaggal.

 - Helena Westwoodnak csomagja jött. – szólalt meg kissé mogorva hangon. Látszott rajta hogy semmi kedve nem volt a futárlányt játszani. Vic figyelembe sem vette a lány mérgét, csak felvonta a szemöldökét és kikapta a dobozt az ismeretlen kezéből. 

 - Kösz Dorrit, máskor inkább ne te fáradj. Most pedig ha megbocsátasz.. – mondta közömbösen, majd bevágta az ajtót a tátott szájú Dorrit előtt. Mintha mi sem történt volna, visszajött és lehuppant mellém az ágyra.

 - Hoztak neked valamit. – mosolyodott el rejtélyesen és elém tolta a nekem címzett kartondobozt. Kíváncsian nyúltam a csomagolás után, amit gyorsan el is távolítottam az útból, majd a Victől kapott olló segítségével felvágtam a ragasztót. Mind a kettőnknek elakadt a lélegzete amint kiemeltem a doboz tartalmát.  - Uramisten, ez csodaszép! – nézte áhítattal Victorie a küldeményemet, s én sem éreztem másként. A világ legszebb ruháját tartottam a kezemben. 

– Nézd csak, van hozzá egy levél. – mutatott ekkor szobatársam a dobozba. Felemeltem az aprócska kártyát és elolvastam anya üzenetét. 

„ Drágám! Amint meghallottam, hogy Connolly-ék bált adnak, rögtön a ruhád jutott eszembe. Már régóta dolgoztam rajta, remélem, hogy megfelel az ízlésednek. Érezd jól magadat, és legyél kedves a vőlegényeddel! – Anya.”

 - Bál? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, bár tudtam, hogy erre Vic sem tudja a választ. Engem nem tájékoztattak semmiféle ilyen eseményről. 

●

 Összeszorult gyomorral vágtam keresztül az aulán, bizonytalan lépteim vízhangot vertek az üres teremben. Többször is megálltam, hogy leellenőrizzem a külsőmet, s minduntalan ijedt tekintetemre leltem a tükörképemben. Úgy éreztem mintha a kivégzésemre sietnék, de igazából csak a vőlegényemmel készültem találkozni. Tegnap üzent nekem, egy levél formájában, amiben csak az időpontot és a helyszínt adta meg. 16:40, A Crosgave előtt. Az igazat megvallva, nagyon is féltem vele kettesben lenni. Az a rideg kifejezés az arcán, sosem sarkal arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek, most pedig muszáj lesz, ha nem akarok úgy ülni mellette, mint egy némafilmszínész. Miért érzem úgy, hogy inkább találkoznék Tristan-el, a vőlegényem helyett? Mi félnivalóm van? Hiszen egy nap a férjem lesz. Igyekeztem higgadtságot erőltetni magamra, amint a főbejárat felé közeledtem. Elvégre nem kell semmitől sem tartanom. Dorian nem találkozna velem, ha nem akarna valamit mondani. Egyébként is kíváncsi voltam, hogy milyen, amikor nem munkában vagy egy estélyen van.

A Crosgave ajtaján kilépve, hűvös levegő kúszott be lenge kabátom alá, de nem ettől lettem libabőrös. Dorian a fekete BMW-jének támaszkodva várt rám, s amint megpillantott a szája széle megrándult. Mintha mosolyogni próbált volna, de csak egy grimaszra futotta tőle. Lopva végignéztem rajta, s csalódottan fedeztem fel, hogy a megszokott üzleti viselete van rajta. Fekete öltöny, kikeményített fehér ing, és nyakkenő. Kíváncsi lettem volna, hogy hogyan fest sima pólóban és farmerben. Lesétáltam a lépcsőn, és elé lépve félénken elmosolyodtam.
 - Sokat vártál rám? – kérdeztem megtörve a csendet, s igyekeztem magabiztosnak tűnni. Dorian egy pillanatig a szemembe nézett, mintha próbált volna mondani valamit a tekintetével, aztán szemeivel a hátam mögé fókuszált. Megfordultam s az erdő fái között, ismerős alakot véltem felfedezni. Felismertem a kék szemeket, a karakteres arcot és az erős karokat. Tristan állt ott kettőnket nézve, de leginkább mostohabátyját.
 - Szállj be az autóba Helena! – parancsolt rám Dorian ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig nyomban engedelmeskedtem neki. Azt gondoltam, hogy Tristan nem nagyon szimpatizál Dorian-el, de hogy ez fordítva is igaz lenne? Mintha az utálat sütött volna mind a kettejük szeméből. Megrémítettek. Mi miatt lettek ellenségek? Vagy már a kezdetektől fogva, ilyen volt a kapcsolatuk? A további gondolkodást későbbre halasztottam, mert Dorian beszállt mellém az autóba és rátaposott a gázpedálra. Úgy tűnt, hogy minél hamarabb el akarja hagyni az iskolát, és annak környékét. Az autó légtere hűvössé vált, kirázott a hideg, s gyomrom öklömnyi méretűre zsugorodott. Hamarosan az erdő sűrű fái között faltuk a kilométereket, s nekem egyelőre arról sem volt tudomásom, hogy merre tartunk. A szívem vadul kalapált a mellkasomban, s akaratlanul is a jövőnkre gondoltam. Mindig így fog velem viselkedni? Ridegen, nem szólva egy szót sem hozzám? Nem akartam ezt az életet vele, az ujjamon levő gyűrű csak egy púp volt a hátamon. Nem akartam ezt a házasságot!
 - Megszólalnál már végre? Mi volt ez az egész? Hova megyünk? Na és mi lesz ez a bál, amiről senki nem szólt nekem? – fakadtam ki hirtelen, s mielőtt megállíthattam volna magamat, már sértődött hangnemben kértem számon vőlegényemet. Bizonyára meglepte az, hogy egyáltalán felemeltem a hangomat vele szemben, szája sarka újra megrándult, de ezúttal a méregtől. Talán nem kellett volna ennyire kiakadnom, de képtelen voltam tartani a számat.

- Semmi közöd hozzá. – válaszolta az óvodások szintjének megfelelő hanglejtéssel, és ezzel rádöbbentett, hogy a rideg, mimikátlan arc mögött egy érző férfi lapul. – Pontosan a bálról akartam veled beszélni. Minden rokonunk és családtagunk ott lesz, hogy lássák a menyasszonyomat. – a szeme sarkából rám pillantott, amikor a menyasszonyom szót mondta. Egyáltalán nem tűnt úgy, mint egy boldog vőlegény. Sokkal inkább úgy festett, mint akit szintén belekényszerítettek ebbe az egészbe. Ettől pedig megint csak kezdtem dühbe gurulni. De inkább nem szóltam egy rossz szót sem, hanem csak elfordultam tőle és kifelé bámultam az ablakon. Azon gondolkodtam vajon beleszeretünk e, egymásba? Vagy örökké tartjuk a távolságot? A következő pillanatban egy hangos robbanás rázta meg az autót, majd a motorháztetőből füst tört elő. Pár másodperccel később a motor magától leállt.
 - Mi a fene történt? – kérdeztem s kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd Doriant követve kiszálltam az autóból. Nem értek ezekhez a dolgokhoz, tehát fogalmam sem volt róla hogy mi hibásodott meg. Dorian felnyitotta a motorháztetőt, matatott néhány percig majd felpillantott és bosszúsan rázta a fejét.
 - A motor elromlott. Nem fogjuk tudni az autót beindítani. – elővette a telefonját a zsebéből, de tudtam, hogy mindhiába. – Nincs térerő. – jelentette ki és visszacsúsztatta telefonját a zsebébe.
- Nagyon messze vagyunk a Crosgave-től, és a legközelebbi város is kilométerekre van. – sóhajtottam tehetetlenül, neki támaszkodva a kocsinak. Miért pont velünk történik ez meg? Talán órákig egymásra leszünk utalva, s Dorian hűvössége még a téli hidegeknél is jobban áradt felém. Megváltozik e majd ez valaha?

folyt. köv..

02. Sárkánypikkely-zöld szemek

Puszik ezrei nektek!

Nahát, végre eljött az időpont hogy feltoljam a következő fejezetet. Remélem hogy nagyon vártátok, mert én hatalmas lelkesedéssel írtam meg nektek. Eddig ez a kedvenc fejezetem (a kemény kettőből) és csak reményeim lehetnek afelől hogy nektek is ugyanannyira bejön majd mint nekem. Nos, ha valaki elolvasta, lenne olyan kedves és hagyna nekem némi kommentárt odalent?? 

A fejezetről annyit, hogy három új szereplőt is megismerhettek, igaz nem annyira sok ideig lesznek majd porondon, de természetesen a történet folyamán ők is színre lépnek még. A cselekmény szép lassan kezd beindulni, néhány izgalmas és meglepő jelenet is következik. Olvassátok, kommentáljatok!!!

Lots of love, Isolde

Sárkánypikkely-zöld szemek

 Heartford,Ireland 

Tristan Connolly

 Lehunyt szemeim előtt még mindig a vörös hajkorona villódzott, amit képtelen lettem volna kiverni a fejemből. Az iskola tetején ültem, pontosabban az egyik torony tetején. Még elsőben fedeztem fel hogy a padlásról, ide könnyedén fel lehet jutni. Eddig még senki sem talált rám itt. Senki nem tud a rejtett ajtóról, a tetőben. Gyakran szoktam ide kiülni, és csak úgy gondolkodni. Esténként az eget kémlelem, míg nappal leginkább a tanárok elől bujdosom, és ellógom az órákat. Csak azt teszem, amit elvárnak tőlem. Hiszen nem vagyok más, mint egy fattyú, egy nem kívánatos személy apám és az ő tökéletes családja körében. Csakis azért járok ide, mert Caleb nem akarja, hogy a rokonok, és barátok azt higgyék, szégyell engem. Holott tudom, hogy ez így van. Hatalmas baklövésnek tartja azt az estét, amikor Dorian dadájával, ágyba bújt. Az anyám mindig is úgy gondolta, hogy kincs vagyok az életében, és egyetlen pillanatra sem bánta meg azt az éjszakát. Azt mondta, akkor mikor megszülettem, teljesen megváltozott az élete. Már volt miért élnie. Értem. Fura érzés belegondolni, hogy volt valaki, akinek számítottam. Hogy nem csak egy problémát látott bennem, hanem azt, akivé válhatok.

Valami többé, talán jobbá. Elmélkedésemből neszezés zaja szakított ki, és nem sokkal később ütemes szívdobogás hangja ütötte meg a fülemet. Valaki a padláson volt, én pedig nyitva hagytam a titkos csapóajtómat. Csak idő kérdése volt, és rám talál. Már éppen felálltam volna, hogy lemásszam a kastély oldalán, amikor egy vörös hajzuhatagot pillantottam meg, felbukkanni a kis nyíláson. Rögtön tudtam, hogy ki a gazdája ennek a rikító hajzatnak, hiszen első találkozásunk óta képtelen voltam kiverni a fejemből. Próbáltam hangtalanul arrébb csúszni, de nem sok sikerrel. Egy cserép pont ezt az időpontot választotta arra, hogy hangos csörömpöléssel lezúgjon a tetőről. Helena rögtön odakapta a fejét ahol éppen ültem. Meglepetést láttam átsuhanni zöld szemein, aztán pár pillanattal később valami egészen más kifejezés ült ki az arcára. Nem tudtam megállapítani, hogy milyen. Mostanra már teljesen kimászott a tetőre, kezében szorongatva a cipőjét. Bevallom őszintén, egyáltalán nem számítottam arra, hogy pont ő fog itt megjelenni. Nem néztem volna ki belőle, hogy kalandvágytól fűtve felfedezi a kastélyt, és még ilyen tiltott területekre is kimerészkedik. Újabb szimpatikus tulajdonság amitől, csak még jobban unszimpatikussá vált számomra.

 - Na, tessék. Tudtam én, hogy tetszem neked. Volt egy megérzésem a diri irodájában, és ahogy látom be is jött. – szólaltam meg minél pofátlanabbul, mert semmiképpen sem akartam, hogy egy pillanatra is azt higgye, barátkozni akarok vele. Nem mintha ő akart volna bármit is tőlem, mert, ahogy megszólaltam rögtön mérges lett. A reakciója pedig csak még jobban mosolygásra késztetett. 

 - Ne is álmodj róla Connolly. Ismerem a fajtádat, és hidd el egyáltalán nem vagy az esetem. – vetette oda megvető hangon, s bármennyire is igyekeztem elengedni a fülem mellett, azért éreztem, hogy ez talált. Feldühített, hiszen nap, mint nap ezt érzékeltem a családom felől. Mintha én különböznék tőlük. „Ismerem a fajtádat.” Fogalma sincs arról, hogy ki, és mi vagyok. Semmit nem tud rólam. Csak egy báb, amit a pénz érdekében mozgatnak. 

 - Ja, mert a te eseted Dorian, igaz? Biztos vagyok benne, hogy alig várod az esküvőtöket. – tudtam, hogy ez nem volt szép tőlem, de úgy éreztem magamat, mint egy sebesült farkas, aki ilyenkor még veszélyesebb. A szavaim megint csak találtak, Helena kezei ökölbe szorultak, telt vörös ajkait pedig összeszorította. Megbántam már hogy kimondtam azokat a szavakat, de eszemben sem volt visszaszívni őket. Gyönyörű zöld szemeiben harag gyúlt, s mintha néhány csepp tehetetlenséggel keveredett volna. Ott a tetőn úgy nézett ki, mint egy kalitkába zárt kismadár, amely már egyáltalán nem reménykedik a szabadulásban. Nekem pedig egy tizedmásodperce átsuhant az agyamon, hogy kinyitom a kalitkát és szabadon engedem Őt. 

- Dorian egy úriember. Tanulhatnál tőle, ahelyett hogy egész nap itt lógatod a lábadat. Lefogadom, hogy most is valamelyik órán kéne lenned. – kezeit összefonta mellkasa előtt, talán ezzel is önmagát védve. Volt ebben a lányban valami, ami azóta nem hagyott nyugodni, hogy először megláttam. Éppen az erdőből sétáltam kifelé, amikor egy limuzin állt meg az iskola előtt. A jármű hátsó ajtaja kinyílt, és megpillantottam a leggyönyörűbb arcot, amit valaha láttam. Helena arcát. Kár, hogy az angyali külső mögött, egy hárpia bújt meg. Elvigyorodtam azon, hogy mennyire próbálkozik megsérteni engem. Zavart pillantásából arra következtettem, hogy ritkán váltja ki az ember belőle ezt a fajta reakciót. 

 - Dorian csak egy piperkőc, aki házasságba bonyolódik egy olyan lánnyal, akiből nem lát mást csak temérdek pénzt. Egyáltalán nem akarok hasonlítani rá. – válaszoltam neki, a mai napon sokadjára megsértve őt bántó megjegyzéseimmel. Láttam a tekintetében a végtelen haragot, jól tudtam, hogy rám mérges, mégsem tettem semmit. Hiába akartam tőle bocsánatot kérni, úgy volt a legjobb, ha inkább egy szemétládának gondol. Hiszen ha barátkoznék vele, előbb utóbb úgyis eljönne az a pillanat, amikor csalódnia kell bennem. Inkább megspórolom neki a pofára esést, és megóvom őt saját magamtól.

 - Nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy így viselkedj velem. Az is lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit folyton megbántasz. Csodálkoznék, ha lenne olyan ember a földön, aki szeretettel gondol rád. – tört ki belőle a csillapíthatatlan harag, én pedig némán tűrtem, hogy ezt gondolja rólam.

 – Tudod mit? Inkább megkönnyítem a dolgodat, és levegőnek nézlek. Igazán sajnálom, hogy az idődet vesztegettem. – mondandóját befejezve nagy hévvel hátraarcot vett, hogy visszamásszon a csapóajtón át a padlás trébe. A következő pillanatban lelassult az idő, ahogy végig néztem amint megcsúszik egy tetőcserépen, és túllendülve a tető peremén, a szakadék felé zuhan. Bensőmet félelem rántotta görcsbe, s gondolkodás nélkül cselekedtem. Ösztöneim kiéleződtek, még soha nem voltam ennyire öntudatomnál. Egy másodperc alatt ott teremtem, megragadtam a karját, és visszarántottam a zuhanás karmaiból. Kezeim automatikusan csúsztak derekára, míg ő zakatoló szívvel ölelt át karjaival. Így álltunk egy darabig, egészen addig, amíg szívdobogásának üteme, vissza nem tért a rendes kerékvágásba. Akkor egy kissé eltoltam magamtól, kezemet arcára csúsztattam és bele néztem háborgó zöld szemeibe.

 - Jól vagy? – kérdeztem megfeledkezve arról, hogy bunkónak kéne lennem. Ajkait szólásra nyitotta, de aztán nem mondott semmit. Elfordította a fejét, ellépett tőlem majd visszamászott le a padlásra. Pár pillanatig még hallottam lépteit, és lélegzetvételét aztán elnyelte őt a kastély.

●

 Órák óta loholtam az erdő sűrű fái között. A nap már lement, s most a hold világította meg a fákat, néhol fényével egészen az aljnövényzetig törve. Felszabadultan futottam, határok és korlátok nélkül. Fejemben vörös és zöld árnyalatok váltották egymást, fülemben pedig Hel szívének dobbanásai vízhangoztak. Ez a lány beitta magát a bőröm alá, képtelen voltam kiverni őt a fejemből, még így futás közben sem ment. Már hosszú kilométerekre lehettem az iskolától, és az apám házától, de még mindig nem álltam le. Lábam a nedves földet taposta, orrommal beszívtam az erdő friss illatát, tekintetemmel pedig a mellettem elsuhanó farkasokat figyeltem. Aien és Kegan velem futottak, szavak nélkül is megértettek engem. Tudták, hogy most mire van szükségem, és ezért hálás voltam nekik. Bennük hű barátokra tettem szert, igaz egészen maguknak valóak voltak. De mégis mintha a családom részeit képezték volna, az elmúlt két évben rengeteg mindent tettek meg értem. Nélkülük talán már rég halott lennék. Ők képezik a falkámat, és egyben a családomat is. Testvérek vagyunk, akik vigyáznak egymásra. Szükségünk van a másikra, hiszen külön-külön nem sok esélyünk lenne. A hegy tetejére érve, a fák már nem voltak olyan sűrűk, helyüket nagyobb sziklák és füves részek vették át. Hamarosan megálltam, és belevonítottam a sötétségbe. A falkám többi tagja csatlakozott hozzám. Lassan visszavedlettünk emberi alakunkba, mindannyian felszabadultak voltunk.

 - T bro, ugye tudod, hogy Helena be fog téged cserkészni? – kérdezte Kegan aki elnyújtózva feküdt a földön, és egyáltalán nem zavarta, hogy teljesen meztelen. Én éppen a magammal hozott nadrágot húztam fel, Aien pedig elvonult, hogy átöltözzön. Szokott itt a hegytetőn tartani ruhákat, mert legtöbbször ide jövünk esténként. Kegan kérdése meglepett, de számíthattam volna rá. Mindig tudja, hogy mikor kell kizökkenteni az embert.
- Ezt meg hogy érted? – mentem bele a játékba, mire a srác boldogan csapta össze a tenyerét, mert örült, hogy megoszthatja velem újabb sziporkázó megjegyzését.
 - Helena már foglalt. Menelaosz tulajdona, aki ez esetben Dorian. Te pedig Paris vagy, a fiatal és sármos herceg, akit elkápráztat Helena szépsége. Háborút fogtok kirobbantani. – jegyezte meg nemes egyszerűséggel, a híres Trójai háborút felemlegetve. Kegan mindig is ilyen volt. Veszettül tapintatlan. Feltolta magát a földről, és amolyan farkasosan megrázta szőke haját, majd tekintetét mindentudóan rám emelte.
- Egyetlen baki van a te tökéletesnek kigondolt sztoridban. Elfelejted, hogy Helena ki nem állhat engem. Ráadásul nekem sincsen kedvem ahhoz, hogy elhappoljam a mostohabátyám elől a menyasszonyát. – magyaráztam, hiszen tudtam, ha nem válaszolok a haverom még több kérdést tesz fel, és egészen addig nem hagy majd békén, amíg ki nem kerget a világból.
 - Mind ezt mondták. A vége pedig az lett, hogy történelmet írtak. – igyekezett a lehető legbölcsebb arcát mutatni, de ezzel a még Tarzan viseletnek sem nevezhető meztelenségével, nem volt hiteles. Sokkal inkább nevetség tárgyává vált.
 - Inkább öltözz fel, ahelyett hogy hülyét csinálsz magadból. Aien bármikor visszajöhet, és tudod hogy mennyire utálja, amikor előtte meztelenkedsz. – szóltam rá vigyorogva, mire ő csak megforgatta a szemeit, felállt majd bevonult az erdőbe. Egyedül maradtam a gondolataimmal, és egy vörös hajú teremtés emlékével. Hanyatt dőltem a fűben, és a csillagokat nézve igyekeztem rendet rakni a fejemben. Megjelentek előttem azok a sárkánypikkely-zöld szemek, a vörös hajzuhatag, amibe legszívesebben végigszántottam volna ujjaimmal, és a sötétvörös ajkak, amiket legalább egyszer leigáztam volna. A farkasom ezzel ellentétben odabent tiltakozott a lány ellen, hiszen úgy gondolta, hogy Hel csak a bajt hozza rám, és elvenné a szabadságomat. Egyébként sem közénk való. Nem tudja, hogy én farkas vagyok, alakváltó, nem ember. A szemében talán egy szörnyeteg.

●

 Elzártam a csapot, és egy kisebb párafelhő kíséretében kiléptem a zuhanykabinból. A tegnap esti nagy futástól izomlázam volt, amit elég nevetségesnek találtam. Alakváltó farkas létemre, izomlázam van? Legközelebb meg már bolhás leszek, vagy férges? Tenyeremmel letöröltem a párát a tükörről, és szemügyre vettem ábrázatomat. Kétség sem fér hozzá, hogy alig aludtam az éjjel. Egy bizonyos valaki miatt, ugyanis képtelen voltam álomra hajtani a fejemet. Folyton azok a szemek kísértettek, lassan már megkérdőjelezni véltem a saját épp elméjűségemet. Magamban el is határoztam, hogy csak azért is a rosszat fogom keresni a lányban, így talán már nem is lesz annyira csábító számomra. Bár az embernek mindig az a legcsábítóbb, amit sosem érhet el. Ez esetben én a bátyám menyasszonya után ácsingózom. Milyen ironikus. Pár perc alatt megborotválkoztam, aztán kiléptem a fürdőszobából s a szekrényem elé érve ledobtam magamról a törölközőt. Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmában, a bennem levő farkas felkapta a fejét, és kiéleződött érzékeivel kiszagolt valamit. Vagy inkább valakit? Kivettem a szekrényfiókból egy alsónadrágot, majd szép lassan, komótosan felhúztam. Közben végig a hátamon éreztem az illető tekintetét. Miután már nem voltam teljesen meztelen, megfordultam és rámosolyogtam az ágyamon fekvő lányra.
- Mira, nem tudtad, hogy illetlenség észrevétlenül belopózni mások szobájába? Legalább ezt megtaníthatnák neked abban az Angliai sznob képzőben. – húztam huncut félmosolyra a számat, mire a lány elnevette magát, felpattant az ágyról és odarohant hozzám hogy megöleljen.

- Annyira hiányoztál Tristan! Képzeld, egyenruhát kellett minden egyes nap felvennem. Ráadásul szoknyát! Tudod, mennyire utálom azt. – panaszkodott mosolyogva, nem foglalkozva a ténnyel hogy még mindig csak egy szál alsó van rajtam. Mira az egyetlen olyan tiszta vérű Connolly akit bírok. Egyáltalán nem hasonlít a rokonaira, nem olyan karót nyelt, mint ők. Életvidám fiatal lány, akinek határozott véleménye van a világról, és soha nem engedi, hogy mások befolyásolják. Attól tartok, hogy ez az angol magán iskola sikerrel fog járni abban, amiben apám és a felesége nem jeleskedtek. Elrontani egy fiatal ambíciókkal teli lányt. Aki ráadásul eléggé szeret engem, talán még jobban, is mint a saját bátyját.
 - Meddig maradsz kisfarkas? Szeretném megmutatni a hegytetőt! Gyönyörű ebben az évszakban. – érdeklődtem miután sikerült lefejtenem magamról a kezeit, és egy gyors mozdulattal felborzoltam szőke haját. Persze ez nem tetszett neki, és összevont szemöldökkel igyekezett frizurájának formáját visszaállítani.
 - Nem marad sokáig. Csak amíg megtartjuk a bált. – a következő rideg hang a szobám ajtaja felől jött. Rá pillantottam Dorianra a mindig ápolt és kifogástalan külsővel megáldott, örökös és milliomos bátyámra. A féltestvéremre. Ugyanazzal a megfejthetetlen mégis fölényes tekintettel nézett rám, amit már megszokhattam tőle. A farkasom morgolódni kezdett a bensőmben, hiszen ő kifejezetten utálta Doriant.
 - Nagyszerű. Most már két Connolly is a szobámban van, miközben én – mutattam végig magamon – majdhogynem meztelen vagyok. Ha gondoljátok, végigriszálhatok így a házban, hogy mindenki lásson. – célzásnak szántam, de köztudott hogy ez a család nem mindig van a topon, amikor célozgatásokról van szó. Mira csak vigyorgott továbbra is, Dorian pedig úgy tett mintha meg sem hallotta volna, amit az előbb mondtam. Seggfej.
 - Hallottam, hogy találkoztál Helenával. – váltott inkább témát, aminek egyáltalán nem örültem. Éppen hogy sikerült elfelejtenem a lányt, erre valaki emlékeztet rá.
 - Igen, volt szerencsém megismerni a vagyonforrásodat. – mentem bele a játékba, farkasszemet nézve a féltestvéremmel. Haha, farkas. Természetesen semmit sem tudtam kiolvasni az arc mimikájából, nagyon is jó abban, hogy hogyan bámuljon a nap huszonnégy órájában ugyanolyan kifejezéstelen arccal.

- Szombaton bált rendezünk. Itt lesz az összes rokonunk, és fontos ügyfeleink hogy lássák a menyasszonyomat. Szeretném, ha te is megjelennél, és gondoskodnál Helena kényelméről, amíg én néhány üzletféllel társalgok. – mondandója végére érvén, megfordult és szó nélkül távozott a szobámból. Ez az én bátyám. Senki sem tudja megmondani milyen az igazi személyisége, mert soha nem nyílik meg senki előtt. Csak akkor beszél, amikor muszáj, és mindig az üzletet tartja a legfontosabbnak. Tipikus Connolly.

Főcímdal és Előzetes

Sziasztok Olvasóóók! Képzeljétek mi történt. Drága barátnőm Sofi készített nekem egy afféle bemutató videót a történetről. Valami eszméletlen lett, én a magam részéről teljesen beleszerettem. Itt is szeretném megköszönni a sok munkát amit belefeccöltél csajszi. <3 Ha nektek is annyira tetszik mint nekem írjatok kommentet, és iratkozzatok fel a lány youtube csatornájára! :)

puszil, Isolde

Ez még nem minden. Szeretném megmutatni azt a dalt, ami leginkább adja az ihletet a fejezetek megírása közben. Az utóbbi időben bele szerettem a dalba. Egyszerűen csodálatos. Mesés. Varázslatos. Hallgassátok meg. Higgyétek el, nem fogjátok megbánni. 

01. Az alku rám eső része

Üdvözletem csillagvirágszálak! Először is szeretnék mindenkinek Boldog és Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánni! Remélem hogy jól telt a szilveszter estétek, és hogy mostanra már kialudtátok magatokat. Nos, mivel befejeztem a 2. fejezetet is úgy gondoltam, hogy ideje feltenni az elsőt. Nagyon köszönöm nektek, hogy már a prológushoz 5 kommentárt írtatok. Köszönöm tehát Sofinak, FantasyGirl-nek, Bubesznak, Skylernek, és szerecsendionak a szép szavakat, melyekkel megörvendeztettek engem. Remélem hogy velem maradtok a történet végéig, és ugyanilyen kitartóan fejtitek majd ki véleményeiteket. 

Tehát itt is van az első fejezet, amely határozottan valaminek a kezdete. Olvassátok, pipáljatok és írjatok megjegyzést. Ha minden igaz, hamarosan versenyt is hirdetek. ;)

Isolde

Az alku rám eső része

Headford,Ireland

Helena Aletha Westwood

A balkezem ujján virító gyémánttól, már órák óta fájt a fejem. De az is lehet, hogy csak a tudat miszerint hamarosan feleség leszek, készített ki. Megígértem magamnak, hogy nem fogok kétségbe esni, sőt elfogadom a sorsomat, de a reménytelenség úgy kúszott be a bőröm alá, mint a méreg. Képtelen voltam másra gondolni. Leginkább az bántott, hogy nem én választhattam meg a jövendőbelimet. Pedig sokkal több okom lett volna a miatt mérgelődni, hogy apa egy üzlet kedvéért odaígért a Connolly család sarjának.

Dorian, olyan sznob. Legalábbis amennyit eddig megismertem belőle, úgy tűnik mintha szabályszerető, az apja kegyeit leső, a munkának élő férfi lenne. Én pedig csak egy eszköz vagyok, amivel még több pénzre és még nagyobb birodalomra tehet majd szert. Mégis. Amikor az eljegyzési vacsorán, bele néztem azokba a csokoládészín szemekbe, mintha sokkal több mindent láttam volna benne. A limuzin huppant egyet, aminek hatására a fejem sajogni kezdett, és már a hányinger is kerülgetett. Egyenetlen erdei úton haladtunk, a távolban pedig egy Ír kastély tornyai kezdtek kirajzolódni. Az elkövetkezendő kilenc hónapot, a Cosgrave Elit Gimnáziumban fogom eltölteni, mint tanuló. Ebbe az iskolába olyan diákok járnak, akik beletartoznak az ír illetve brit felső tízezerbe. Ide járt Dorian, és anya, valamint Mrs. Connolly is egyöntetűen arra a döntésre jutottak, hogy nekem is itt kéne befejeznem az utolsó évemet. Hiszen az esküvő után, itt fogok élni Írországba, így pedig hogy a Cosgrave-be járok, alkalmam nyílik megismerni az ír kultúrát, és embereket. Hiába vitatkoztam, a vasakarattal szemben nem volt semmi esélyem. Eltöltöttem utolsó hajadon nyaramat Londonban, most pedig teljesítenem kellett az alku rám eső részét.

●

További fél óra rázkódás után, a limuzin lefékezett egy hatalmas épület előtt, amely leginkább egy ódon kísértet lakta kastélyra emlékeztetett. Kipattantam az autóból és nagyokat szippantottam a friss vidéki levegőből. A fejfájásomnak már nyoma is veszett, és már a hányinger sem környékezett többé. A sofőröm is kiszállt, hogy elővegye a bőröndjeimet, a csomagtartóból. Nem vártam rá, ahhoz túlságosan is magával ragadott az épület bája, és már alig vártam, hogy szemügyre vehessem belülről is. A hatalmas kétszárnyú ajtó rögtön kinyílt, amint a kőlépcsősor első fokára tettem a lábam, és egy magas vékony, szemüveges nő lépett ki rajta. Fekete rövid haja volt, arcán már megjelent néhány ránc, de tekintete kimeríthetetlen vasszigorról árulkodott. Merev testtartással, kimért mozdulatokkal intett nekem, mire én felsiettem hozzá a lépcsőn.

 - Jó napot kívánok! A nevem.. – kezdtem volna a bemutatkozást, de a szavamba vágott.

 - Bizonyára ön Ms. Westwood. A nevem Izolda Glass, én vagyok ennek az intézménynek az igazgatója. Lépjen beljebb, a csomagjait máris felviszik a szobájába. Kövessen. – egyenesen a szemembe nézett, mégis úgy éreztem mintha nem engem figyelne. Még soha nem találkoztam ennyire merev, és szigorú nővel. Zokszó nélkül siettem utána, be a hatalmas csarnokba. Nem volt időm rendesen körülnézni, hiszen lépést kellett tartanom vele. De így is sikerült néhány részletet megfigyelnem. Például az előcsarnokban lógó csillárokat, amelyekben gyertyák égtek, vagy a páncélos katonákat, amik a folyosón sorakoztak egymás mellett, és a hatalmas lépcsőt, ami márvánnyal volt kirakva. Elindultunk rajta felfelé, miközben a fényt a festett ólomüvegeken bevilágító napsugár adta. Újabb folyosó következett, majd megálltunk egy ajtó előtt, ami nehéznek és réginek tűnt, Ms. Glass mégis könnyedén tárta ki. Beléptem utána a helyiségbe.

Itt barna kőpadló volt, a falak pedig vajszínűre voltak festve. A legtöbb szabad területen képek lógtak, réginek és drágának tűntek. A többi részt a földtől a plafonig érő könyvespolcok foglalták el. Velem szemben egy terebélyes íróasztal foglalt helyet, párnázott fotelekkel körülvéve. Az igazgatónő leült az asztal mögé, majd intett, hogy én is foglaljak helyet.

 - Mielőtt bele vetné magát a diákéletbe, tudnia kell néhány fontos szabályunkról. – kritikusan méregetni kezdett szemüvege mögül, miközben körmeivel a széke karfáján dobolt. 

 - Az első és legfontosabb szabály, a pontosság. A napja percre pontosan meg van szervezve, a reggelitől kezdve, egészen a vacsoráig. Éppen ezért ki nem állhatom, ha valaki késik. Mindig érjen oda időben az órákra, és tartsa be a lámpaoltás időpontját is. – most előredőlt a székében, mire én csak bele süppedtem az enyémbe. Vártam a következő szabályra, és csak remélni tudtam, hogy képes leszek betartani. 

– A második, szintén igen fontos előírás a kimenőről szól. Soha nem hagyhatja el engedély nélkül az iskola területét. Még sétálni sem mehet az erdőbe. Ez kifejezetten meg van tiltva. Ne, közelítsen az erdő felé.

 - Miért ne? Mi van az erdőben? – kérdeztem vissza kíváncsian, holott biztos voltam benne, hogy nem szereti, ha félbe szakítják. Meglepte a bátorságom, mert látványosan megdöbbent, de pár másodperc múlva rendezte is arcvonását.

 - Ne pimaszkodjon kisasszony. Csak akkor beszéljen, amikor szót kap. Nem szeretem az olyan diákokat, akik túl sokat kérdezősködnek. Ne érdekelje, hogy miért nem mehet az erdőbe. Csak tartsa be az előírásokat. Következő szabály.. – az igazgatónő mondandóját, egy hangos kopogás szakította meg. Az ajtó túloldalán álló illető, nem várta meg az engedélyt, csak benyitott az irodába. Egy velem egykorú fiú lépett be a helyiségbe, s rögtön az a benyomásom támadt, hogy egy szabályszegőt méregetek éppen. Egy másodpercre találkozott a tekintetünk, vihar kék szemében játékosság csillant, aztán Ms. Glassra pillantott. 

 - Madame. Itt vagyok. Ahogy kérte. Most mit követtem el hogy újra itt kötöttem ki? – kérdezte szemtelenül, és szó nélkül helyet foglalt a mellettem levő fotelban. Rápillantottam az igazgatónőre, akin látszott, hogy próbálja visszatartani magát a szidalmazástól. Nyilván nem először pimaszkodott vele a srác, mert eléggé edzettnek tűnt vele szemben. 

- Mr. Connolly, ő itt Ms. Helena Westwood, az ön mostohabátyjának a jegyese. A formalitás kedvéért be kellett mutatnom önöket egymásnak. – nézett hol az egyikünkre, hol pedig a másikunkra. Én, a magam részéről eléggé meg voltam döbbenve, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy Doriannek van egy testvére. Azt hittem, hogy ő az egyetlen hőn szeretett fiúgyermek, akire rászáll a családi vagyon. Meghökkenten pillantottam a srácra, akin egyáltalán nem látszott a meglepetés. Csupán csak a szemével méregetett, mint egy becserkészendő zsákmányt, amitől rögtön úgy éreztem magam, mint akit csőbe húztak.

 - Nem tudtam, hogy Doriannek van egy testvére. – néztem meglepetten a kék szemekbe, amelyek továbbra is idegesítően vidámnak tűntek. 

 - Sok mindent nem tudsz még. Én vagyok a család fekete báránya. Apám megcsalta Dorian anyját, így lettem én. Bár ha úgy vesszük neked sokkal szerencsétlenebb sorsod lesz. – nézett jelentőségteljesen az ujjamat gúzsba kötő eljegyzési gyűrűre. Nem éppen ilyen szavakra számítottam, és a fiú pont olyan témát érintett, amiről egyáltalán nem szeretek beszélni. A harag már régi ismerősöm, és most is készségesen áradt szét bensőmbe, amint a vihar kék szempárt figyeltem.

 - Miből gondolod, hogy én nem örülök az eljegyzésnek? – vontam fel a szemöldökömet, gyenge kis próbálkozásképpen arra, hogy palástoljam feltörekvő haragomat. Rögtön nyilvánvalóvá vált számomra hogy a Connolly gyerek nem lesz a kedvenceim között. Biztos voltam benne, hogy még rengeteg nézeteltérésünk lesz a tanév folyamán. Lehetetlen alaknak tűnt, aki az őrületbe tudja kergetni az embert a viselkedésével. 

 - Nos, úgy látom Tristan itt már nincs szükség magára. Mielőtt még egymás torkának ugranának, kérem, fáradjon ki az irodából. Van még néhány megbeszélni valóm Ms. Helenával. – utasította az igazgató leendő rokonomat, aki rám kacsintott aztán könnyedén felpattant és elhagyta az irodát.

●

 Egy órával később a szobámban ültem, és éppen az ablakon bámultam kifelé. Ms. Glass még rengeteg szabályt felsorolt, és bevallom őszintén hogy nem emlékszem egyikre sem. Túlságosan is fel voltam paprikázva, úgyhogy jóformán azon elmélkedtem miként nyírnám ki Tristant. Mostanra már lecsillapodott a haragom, de van egy olyan érzésem, hogy nem kell más, mint az imént említett személy, és újra elönt a méreg. Igazából nem is rá kéne haragudnom, de mivel ő van itt a közelben, aki képes ezt kiváltani belőlem, megérdemli, hogy rajta vezessem le. A mai napon még nem kellett részt vennem a tanórákon, szóval rengeteg szabad órám volt arra, hogy felfedezzem a kastélyt és környékét. Természetesen eszem ágában sem volt a szabályokra figyelni, az erdő úgy vonzotta a tekintetemet, mint molylepkét a lámpa fénye. A sűrű lombú fák, szinte hívogattak, és egyre inkább arra vágytam, hogy felfedezzem a sötét rengeteget. Sóhajtva álltam fel az ablakból, és szemügyre vettem a szobát.

Két ágy volt elhelyezve a szoba két végében, mind a kettő felett baldachin terpeszkedett. Az ágyak előtt egy-egy utazó láda, a tetején párnákkal, a szoba egyik felében hatalmas földig érő tükör, és egy fésülködő asztal, a másikban pedig egy jókora ruhás szekrény foglalt helyet. A falon festmények lógtak, a szoba közepén pedig egy bársonyborítású kanapé, és egy tölgyfából készült kisasztal tartózkodott. A szobában katonás rend uralkodott, holott tudtam, hogy van egy szobatársam. De egyetlen személyes holmiját sem láttam szétszórva. Néhány könyve az ágya melletti kis asztalkán volt egymás tetejére rakva, és pár szépészeti kellék feküdt a fésülködő asztalkán. Egyelőre nem pakoltam ki, a bőröndjeim ott hevertek az ágyam mellett, úgy gondoltam, hogy majd csak este állok neki elrendezni a cuccaimat. Most leginkább felfedezni volt kedvem, és egy pár pillanatig elfeledni a semmi jóval nem kecsegtető jövőmet. Gyorsan átöltöztem, magamra húztam egy vajszínű blúzt, és egy fekete nadrágot, aminek kicsit felhajtottam a szárát. Az egyik kedvenc menta zöld magas sarkúmat húztam a lábamra, ajkaimat vörösre rúzsoztam, hajamat pedig kiengedve hagytam. Magamhoz vettem egy kardigánt, meg a mobilomat, aztán kiléptem a toronyszobából, majd megindultam a hosszú folyosón. Alig vártam, hogy felfedezzem a kastélyt.

00. Prológus

Welcome, welcome! Nem bírtam már tovább várni, gondoltam feltolom a Prológust, csak hogy lássátok kivel/mivel van dolgotok. Rövid, tömör és bevezető jellegű. Egyenlőre pont megfelel, hiszen nem csaphatunk rögtön a közepébe.. Remélem azért csak felcsigázlak vele titeket, és ha így van nagyon is örülnék néhány kósza kommentnek. Nem szeretném tovább húzni a szót. 

Isolde

Prologue

London,United Kingdom

Helena Aletha Westwood

Percek óta a tökéletes rúzsvonalat próbáltam meghúzni telt ajkaimon, mindeddig sikertelenül. A kezem szó szerint remegett az izgatottságtól, s ez a már annyira berögözött mozdulatsor sem ment. Bosszúsan nyúltam újabb törlőkendő után, hogy eltávolítsam a burgundi árnyalatot a nemkívánatos helyekről. A szobámban ültem, az öltözködő asztalom előtt, abban a csipkés kék ruhában, amit anya erőltetett rám pár perccel ezelőtt. Vörös tincseim a maguk egyszerű göndörségében ugrándoztak arcom körül, amint mérgelődve ráztam meg a fejemet. Nagy levegőt vettem, szembe néztem tükörképemmel, majd újra neki álltam a rúzsozásnak. A szemem sarkából olykor elkalandozva kifelé lestem az ablakomon, és azon gondolkodtam mi lenne, ha megszöknék azon keresztül.
Korábban már rengetegszer megtettem, amikor anya és apa nem akartak elengedni egy-egy buliba, vagy éppen randira egy olyan sráccal, aki nem felsőosztálybeli. Egy terebélyes diófa nyújtózkodott közvetlen a nagy ablakom előtt, amire könnyedén át tudtam volna mászni. Tudtam gyerekes gondolat, hogy megszökjek, mégis egyre vonzóbbá vált a percek múlásával. A kötelesség olyan dolog, amelynek senki sem tenne eleget a szíve szerint, de mégis áldozatot kell hozni érte. Ez esetben én vagyok az, aki az áldozatot hozza, holott apám érdeke a dolog. 

Mégis én ígérem oda a kezem egy olyan férfinak, akit eddig csak kétszer láttam.. Halk kopogtatás szakította meg gondolataimat, majd rögtön ezután belépett anya, illatfelhőbe burkolózva a szobámba. Bekúszott orromba az a tipikus friss jázmin illata, amely mindig körül lengte őt. Felpillantottam rá a tükörben, és igyekeztem nem olyan arcot vágni, mint aki citromba harapott.

- Drágám, csodálatosan nézel ki!– méregetett miközben beljebb sasszézott a helyiségbe. – Na, ne vágjál ilyen savanyú arcot! Ez mégis csak az eljegyzési partid lesz. – amikor meglátta ténykedésemet, összevonta szemöldökét. - Add ide azt a rúzst Hel, úgy látom, hogy csak szétpacsmagolod az arcodon. – mielőtt akár megmukkanhattam volna, leült a mellettem levő puffra, és kezébe vette a rúzsomat. Másodpercek alatt tökéletes ívben kanyarintotta a számra, és büszkén nézte a művét.

A menekülést kihúzhattam a listámról, mert a következő pillanatban megragadott és kihúzott a szobámból, az én egyetlen biztonsági zónámból. Úgy viselkedett mint ahogy nekem kellett volna, teljesen ki volt bújva a bőréből, mintha percek múlva az ő kezén virítana majd gyémántgyűrű. Festett szőke haja tökéletes kontyba tűzve nyugodott tarkóján, halványzöld ruhája kiemelte darázsderekát, vékony hosszú lábai tökéletesen mutattak a fekete magas sarkújában. Ott álltunk egymás mellett a lépcső tetején, és senki nem mondta volna, meg hogy én a lánya vagyok. A vendégsereg felbámult ránk, mindenki egy pohár méregdrága pezsgőt tartott a kezében, arcukon abszolút közömbösséggel. Apa, és Dorian Connolly meg a szülei a lépcső alján várakoztak. Próbáltam egy elbűvölő mosolyt magamra erőltetni, amíg anya sürgetően a hátamat lökdöső kezei által elindultam lefelé a széles lépcsősoron. Úgy éreztem magamat, mint egy árucikk, amelyet éppen most mutatnak be a közérdemű előtt. Egyetlen hiba, vagy ballépés és nekem lőttek. A legnagyobb magabiztossággal értem el az utolsó lépcsőfokot, és megkönnyebbülten vettem levegőt amint apa mellé léptem.

- Mr. és Mrs. Connolly örvendek a találkozásnak. – mosolyogtam rájuk, és illemtudóan kezet ráztam velük. - Helena, egyszerűen mesésen nézel ki. Már alig várom, hogy kiválasszuk az esküvői ruhádat. – csacsogott Mrs. Connolly, mintha már évek óta legjobb barátnők lennénk. Kissé előre sietett ezzel az esküvői ruha dologgal, legalábbis szerintem. De látszólag mindenkinek tetszett az ötlet, ugyanis helyeslően bólogattak. Pillantásom leendő vőlegényemre siklott, a jóképű Dorian-re, a Connolly olajcég várományosára. Arisztokratikus arcvonásai férfias külsőt kölcsönöztek neki, frissen vágott frizurája sokkal jobban tetszett, mint a korábbi hosszabb haja. Magas volt, talán egy fejjel magasabb nálam, és tartásából is látszott, hogy egy fegyelmezett fiatalember. Mélybarna szemeit az enyéimbe fúrta, amitől úgy éreztem, hogy teljesen belém lát. Jól állt neki a szmoking, bár kíváncsi lettem volna milyen, amikor sima farmert és pólót húz.

- Dorian. – üdvözöltem, s aligha tudtam volna több szót kinyögni, hiszen olyannyira zavarban voltam. Ő azonban úgy látszott, hogy teljesen ura önmagának, pontosan tudta mit, és hogyan kell tennie. Kezével a nadrágzsebébe nyúlt, és elővett egy kis dobozkát belőle. Már-már azt vártam, hogy térdre ereszkedik előttem, de  mégsem tette. Csak közelebb lépett hozzám, tekintetével nem eresztve az szemeimet, és szabad kezével megfogta az enyémet.

- Nos, Miss. Westwood… Megtisztelne azzal, hogy a feleségem lesz? – kérdezte egészen közel hajolva hozzám. Visszanéztem azokba a csokoládébarna szemekbe, és elhatároztam, hogy nem adom magam olyan könnyen. Az ígéretemet megkapja, de a szívem talán örökre elnyeretlenül marad.
- Igen, Mr. Connolly. A válaszom igen.

Üdvözletek

Üdvözöllek Blogomon!

Kedves idetévedt látogató! Sok szeretettel üdvözöllek, a Wicked Games- Ördögi Játékok címmel megáldott történetes blogomon. Nem ez az első online regényem, volt már több is, olyan amivel sikert arattam és olyan is ami végül a süllyesztőbe került. Szeretek írni, az érzéseimet az íráson keresztül kifejezni. A sors, színes képzelőerővel áldott meg, mindig újabb és újabb történetek ütnek szöget a fejemben, én pedig néha napján, mint most is, képtelen voltam papírra vetni ezeket a történeteket. Igyekszem egy fordulatos, misztikus, izgalmas és romantikus sztorit elétek tárni, és csak remélni tudom hogy ezen a hosszú, és göröngyös úton, végig velem tartotok. Tudjátok jól, hogy egy bloggerina mindennél jobban örül a visszajelzéseknek, és ezzel én sem vagyok másként. Tehát, minden észrevételt, hozzászólást szívesen olvasok itt, a bejegyzés alján vagy a csetben. Hamarosan hozom a prológust, addig pedig böngészgessetek a blogon!

Isolde